1935
szeptemberében Mezei Károly kozmetikus-bőrorvos Testkultúra
– strandkultúra című
cikkében a következőket írta a korabeli fürdőruha-viselet
átalakulásáról: „Hát bizony ez a divat olyan volt, hogy a
vízben és a vízparton sem engedett többet láttatni a nő
testéből, mint akkor, amikor városi toalettben volt. Lévén bő,
matrózgalléros blúza könyökig érő ujjakkal és bő bokáig érő
bugyogója. A merészebb fürdőruhák bugyogója térdig ért, de az
ilyent viselő hölgyek fekete harisnyát húztak. És aztán, az
évek folyamán, a fürdőruha sorvadásnak indult. Majd a
fürdőblúz lett mind merészebb, majd a nadrág. Rájött az ember
arra, hogy a nőknek lábszáraik, sőt combjaik vannak. Aztán
eltűnt a fürdőruha és jött a trikó. Két éve tudjuk, hogy a
nőknek nemcsak lábszáraik és combjaik, hanem derekuk is van,
amely valahol nagyon mélyen végződik.”
A különböző történelmi korok különbözően
viszonyultak a fürdéshez, és a mai értelemben vett strandolás, a
fürdés, mint szabadidős tevékenység a 20. század vívmánya. Ennek
megfelelően a fürdőruha, mint kifejezetten erre a funkcióra
kifejlesztett ruhadarab is ekkortájt jelent meg. A korábbi
korokban vagy meztelenül fürödtek az emberek, vagy ún.
fürdőinget viseltek.
Kétrészes fürdőruhához hasonlító
ruhadarabot az ókori Hellászban is viseltek már; s a bikini őse
később a rómaiaknál is népszerűségnek örvendett. Olaszországban,
a Villa Romana del Casaléban látható az a mozaikkép, amely Kr.u.
325-ből származik és a köztudatba „bikinis lányok” néven vonult
be.
A meztelenül fürdés főként a szegények
kiváltsága volt, de a középkorban egy nemes is, ha nagy ritkán
fürdőzésre vágyott, vitte magával a szolgáját, akinek vigyáznia
kellett arra, hogy mások ne lássák meg meztelenül urát, miközben
megmártózott a vízben.
A 19. század első felében a nők még nem
járhattak úszni. Ez a férfiak kiváltsága volt egészen az 1860-as
évekig. A férfiak ún. alsóinget viseltek, és nyoma sem volt még
a mai értelemben vett fürdőruhának. A nők generációkon keresztül
élték úgy az életüket, hogy tengerparti vagy épp balatoni
lakóhelyükről egyszer sem mentek be a vízbe, még csak a kezüket
sem mártották meg benne. A fürdőzés, mint a szabadidő
eltöltésének módja a jómódú polgári körökben lett egyre
divatosabb, s lassan egyre több nő vetemedett arra, hogy
nyilvánosan fürdőzzön férfiak társaságában.
Az 1900-as évek elején a nők karjukat
könyökig érő, buggyos ujjal, vállukat matrózgallérral védve
fürdőztek a Balatonban. Széles karimájú viaszosvászon kalap
védte őket a napsütéstől. Ekkor már a szoknyarész fokozatosan
eltűnt a női fürdőruhákról, és a merészebb hölgyek szoknya
nélküli, buggyos nadrágos overált kezdtek hordani.
Divat
a lidókon
A fürdőruhadivat változása az 1920-as
évek elején következett be, amikor a férfiak és a nők már együtt
fürödhettek, és sok esetben a fürdőkabinok vagy teljesen
eltűntek, vagy átépítették őket fürdőházakká, amelyeket már nem
lehetett ki-be mozgatni a vízből. Funkciójuk azonban megmaradt,
öltözködtek a hölgyek, a családok, de a vízbe már lépcsőkön
lehetett eljutni, így a női estből is több volt látható. A
fürdőházakban működött kávézó és könyvtár is, így ezek a helyek
találkozási pontok, igazi közösségi terek lettek. Az egyik
legelegánsabb fürdőházzal akkoriban Siófok büszkélkedhetett, ez
volt a Magyar Tenger Fürdőház. A versenysporttá valló úszás is
kényelmesebb és praktikusabb darabokat kívánt Ennek ellenére
1907-ben még megtörténhetett, hogy közszeméremsértésekre
hivatkozva letartóztatták a túl szűk fürdőruhában mutatkozó
Annette Kellemann úszónőt, aki feszes dresszben pózolt…